Nincs termék a kosárban.
Neked elmesélem – A séf és a kertész
A kertet, a földet és a termést nem érdekli az a világ, ahol mindent szeretünk túlbonyolítani, amelyben mindannyian fontosak akarunk lenni. Ebben a világban mind egyenlők vagyunk, egy darabja a nagy egésznek. Egy közös élet, ahol a férfi a séf, a nő a kertész, és ahol béke van a világ egyik apró szegletében… Török Patrícia és Horváth Gábor története.
Kép: Dancsecs Ferenc
Volt egy otthonom gyerekkoromban, amelyet a megvágott feketeribizli-vessző karakteres illata lengett be, ahol minden lehetséges felületen cserepek és bennük apróbb-nagyobb, a zöld legkülönfélébb árnyalataiban játszó növények foglaltak helyet. Ebben az otthonban égett belém a természet, a növények közelségének élménye, ami végül elvezetett az érzéshez: ma már nem akarok másképp élni.
Hosszú idő, mire feloldódom, mire átadom magam és egy új környezetben otthonosan mozgok – ilyen helyzetekben már gyerekként is csendes, jól nevelt kislányként viselkedtem. Viszont a saját, jól ismert, biztonságos körömben kifejezetten cserfes, sokat zsizsegő kislány voltam.
Ma pedig, ha a világ legjobb helyén vagyok: a kertben, a növények között, és itt találkozom emberekkel, rögtön megnyílok.
Fertődön, egy kertes házban nőttem fel, ahol minden csupa zöld volt. Hárman voltunk testvérek, és körülöttünk csupa hasonló nagycsalád élt, akikkel mind ismertük egymást, akikkel összejártunk, akikkel ugyanabban a balatoni üdülőben nyaraltunk, és mi, gyerekek mind együtt bandáztunk, bóklásztunk a hatalmas kastélyparkban. Ebben a közegben felnőve természetes volt, hogy mókusok cikáznak az orrunk előtt hársfáról hársfára, és ha ledugunk egy vesszőt a földbe, akkor az gyökeret ereszt, és új növény lesz belőle.
Édesapám, aki kertészmérnök, akkoriban a Fertődi Kertészeti Kutatóintézetben, édesanyám pedig a Fertődi Kertészeti Szakközépiskolában dolgozott. A „nagyokat” utánozva a legjobb barátnőmmel, Jutkával egy kempingasztalt állítottunk fel a ház udvarának végében, ahol berendeztünk egy „laboratóriumot”, és növénymintákat vizsgáltunk. Nyaranta pedig málnaszedéssel kerestünk zsebpénzt.
A mákföldön apró kicsi lábakkal, kusza, szőke copffal és mély lelkiismerettel jártam végig a sorokat, és húzkodtam ki a felesleges töveket, mert amikor a mák még pici, akkor egyelni kell, hogy egyenlő távolságra legyenek, ne túl sűrűn, mert akkor nem tudnak rendesen megnőni. Ezt én kicsiként mindenkinél gyorsabban és nagyobb élvezettel csináltam. Azóta is emlegetik a szüleim, hogy milyen jó voltam benne.
Kétféle elvárás létezik: az egyik, amit te állítasz fel saját magadnak, és amit mások állítanak fel veled szemben. Én az utóbbi elvárásoknak mindig igyekeztem megfelelni. Tenni, amit kell, és maximálisan teljesíteni, hogy felérjek majd a szüleimhez és a testvéreimhez, akiket nagyra becsülök. De nem volt jövőképem. Tanulni akartam, és hittem, ha tanulok, az majd hozza magával a jól fizető, biztos állást – a többi pedig majd magától megtörténik… Az évek során kiderült, hogy jó nyelvérzékem van, így magyar–angol szakra felvételiztem. Az egyetem elvégzése után sikerült a cél: bekerültem egy jó munkahelyre, a nagykövetségre. Akár a családom, én is elégedett voltam. Legalábbis hosszú évekig hittem, hogy bőven elég nekem az, hogy jó közegben vagyok, hogy élvezem a munkát, a fordítást, hogy biztos fizetést kapok. A hozzám tartozók is ezt erősítették bennem, ha netán felmerült, hogy váltanék: „Otthagynád a biztosat a bizonytalanért?”
Két évtized, pontosabban 19 év után a változtatni akarás érzése teljesen felülkerekedett rajtam, mindennapossá vált. Ekkor már nem tudtam elnyomni, sem meggyőzni magamat, hogy jó nekem itt…
Bezárva éreztem magam egy szűk, rácsos kalitkában. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy reggeltől késő délutánig egy zárt épületben ülök, amit csak egy meghatározott idő után hagyhatok el – pedig ez korábban sosem zavart. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdtem várni az olyan feladatokat, amik ügyintézéssel kapcsolódnak össze, ami miatt kiszabadulhatok, jöhetek-mehetek a városban. Amikor a barátnőmnek egy alkalommal, már többedszerre azt mondtam: na, most már tényleg váltok, felmondok, elmegyek a követségről, ő csak nevetett: „Ugyan, ezt már olyan régen mondod és annyiszor mondtad, te már innen fogsz nyugdíjba menni!” Közben alig fértem el az erkélyemen a növényektől…
Horváth Gábor: Egy háromemeletes társasházban laktunk Óbudán. Pati a harmadik emeleten, én a földszinten. Épp újrakezdtem, a válásom után próbáltam újra berendezni az életem, ekkor költöztem be abba házba, amelyben Pati is lakott… Felújítás volt nálam, ezért sorban becsöngettem mindenhová, hogy szóljak erről a többi lakónak, és az utolsó lakás ajtaját legnagyobb meglepetésemre nem még egy nagymama, egy háromgyerekes családanya vagy egy özvegyember nyitotta ki, hanem egy vörös hajú tünemény, Pati – aki teljes felüdülésként hatott rám. Nem számítottam rá, arra, hogy a harmadik emeleten kincsre bukkanok… Már ekkor megtetszett, konstatáltam is magamban, hogy milyen jó is, hogy végigjárom a társasházat! (nevet) Hónapokkal később találkoztam vele másodszor, amikor a kisasszony reggel 7-kor megjelent a lépcsőházban, sportcipőben, futóruhában. Ekkoriban én is sokat futottam, és arra gondoltam, milyen jó, hogy ő is sportol, megvan az első közös pont. Majd 15 perccel később látom, hogy jön vissza: hát ez meg milyen futás volt, ha negyedóra alatt végzett? (nevet)
A véletlennek is kell némi segítség, így a váratlan lépcsőházi összefutások, tereferék után előfordult, hogy ráálltam az autómmal az ő autójára, hogy mindenképp beszélnünk kelljen, vagy szmájlit rajzoltam a havas szélvédőjére, többször is, ami később viszonzásra lelt… De a „legenda” úgy szól, hogy Patinak valójában csak a kertem kellett (nevet). A földszinti lakásomhoz ugyanis tartozott egy 30m²-es kert, amelyre Pati épp rálátott a harmadik emeletről, és amelynek előnyeit akkoriban nem használtam ki.
Pati: Arra használták, hogy a kisfiával focimeccseket játsszanak benne, de hiányzott belőle a női kéz nyoma – nem volt más választásom: be kellett avatkoznom! (nevet)
Gábor: A következő évben a harmadik emeleti erkélyről az összes növény leköltözött, és ott pompázott, növekedett a kertemben.
Végül 40 évesen elkezdtem a kertészképzést – ami mögött semmilyen konkrét terv vagy elképzelés nem állt. Többet szerettem volna tudni, belelátni a kertészkedés tudományos hátterébe. Örömmel mentem az órákra, minden perc kikapcsolódást jelentett, minden alkalommal alig vártam, hogy jöjjön az egész hétvégés képzés. Ekkor még a követségen dolgoztam, de már nem sokáig. (mosolyog) Megfontolt vagyok, és volt is időm annak lenni, mert hamarosan mozdulatlanná váltam, szinte tehetetlenné. Egy futás utáni bokadagadással kezdődött, majd olyan általános ízületi gyulladásom lett, ami szinte teljesen élettelenné tette az addig természetesen mozgó karjaimat, lábaimat.
Nem tudtam felemelni magamról a takarót, a fogkrém kupakját sem tudtam lecsavarni, és leülni is alig bírtam. Egy hét alatt az összes ízületemre átterjedt a gyulladás.
Megdöbbentő élmény volt, hiszen világéletemben mozgékony és nyüzsgő voltam, akár egy perpetuum mobile. A betegségem csendre ítélt, és azt mondta: „Nem tudhatod, mit és meddig lesz lehetőséged megtenni. Elég volt a ’majd akkor’, a’majd később’, a holnap reményéből.” A fájdalom és a magatehetetlenség nyomasztó érzése szinte rám kiáltott: miért hiszed, hogy van időd? Ezek után persze mindenkit meglepetésként ért, hogy épp a kertészkedést választottam, ami komoly fizikai munkával jár. A gyógyszeres kezeléseknek köszönhetően azonban már jól vagyok. Megkaptam a lökést. Otthagytam a munkahelyemet, amelynek egyébként sokat köszönhetek – és Gáborral együtt elkezdtünk kertet keresni, ahol majd közösen dolgozhatunk.
Ebben segített a jótündér, aki ott van az életünkben, csak nem sejtjük, ki az. A mi esetünkben a nagynéném volt, akinek kertkeresgélés közben meséltem a tervünkről, és ő önzetlen, jószándékú, nagyvonalú gesztust tett felénk: felajánlotta nekünk a kertjét a Szentendrei-szigeten. Amikor megkaptuk a kertet, rendkívül sok munkám volt vele. Először is ki kellett irtanom az egész kertet beborító tarackot. Négykézláb ástam ki a földből a nem ritkán 60–80 cm mélyen a földben lévő tarackgyökereket, méterről méterre haladva. Jól bírom ezeket a monoton, durva, kemény munkákat. Bár érdekes, hogy a konyhában meg Gábor bírja a monotóniát – nem hiába ő a séf, én meg a kertész!
Kép: Dancsecs Ferenc
Gábor: Az édesapám korán meghalt, ezért hamar fel kellett nőnöm. Nem volt más választásom, mihamarabb szakmát kellett tanulnom, hogy pénzt keressek és segíthessek a családnak. Az első munkahelyemen szerzett tapasztalat hozta meg a kedvemet és a belső motivációt aziránt, hogy szakács legyek. Tizennyolc éves voltam, még formálódott a személyiségem, ezért különösen örülök, hogy az első élmény pozitív volt, és nagy hatással volt rám: a hely, a tisztaság, a rend, a főzéssel alkotás. Egy olyan profi konyhába kerültem, amilyen Magyarországon akkoriban kevés akadt; ahol megtanultam a tiszteletet a környezet, az emberek és az alapanyagok iránt is.
Jóval később egy egészen új lehetőség nyílt meg előttem: konyhafőnökként kerültem a mádi Gusteau-ba, ahol teljesen szabad kezet kaptam ahhoz, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet. Magyarország egyik legszegényebb részén voltunk, de bárki jött a világ legkülönbözőbb pontjairól, elcsodálkozott, hogy milyen színvonalon és minőségben működik a hely. Magaménak éreztem, szerettem a Gusteau-t. Ott tapasztalhattam meg igazán, hogy a szakácshivatás látványos, értékes és teljes embert kívánó szakma. Itt a konyha élő volt: fenyőrügyet, csalánhajtást és ehető virágokat is gyűjtöttünk be a természetből, amiket felhasználtunk a konyhán.
Az utolsó ott töltött években, a munka mellett amikor csak tehettem, egyre több időmet töltöttem Patival a kertben, ahol lassan mindenfélét termesztettünk, és elkezdtem távolodni Mádtól, míg az itteni kert teljesen lekötötte a figyelmemet: ilyen közelről még sosem volt alkalmam megfigyelni azokat a folyamatokat, amelyek eredményeképp a termények a konyhába kerülhetnek.
Már a kertészképzés alatt sokat gondolkoztunk azon, hogy a terményekből Gábor majd mi minden finomságot fog készíteni. Majd amikor a kert egyre több és több termést adott, egyre világosabbá vált, hogy ezt a fantasztikus dolgot, amit mi ott megtapasztalunk, meg szeretnénk osztani másokkal is. Amikor pedig már elég termény állt rendelkezésre ahhoz, hogy nagyobb mennyiséget állítsunk elő a termékeinkből, Gábor eljött az étteremtől, és piacra léptünk a zöldségkrémjeinkkel. De itt nem álltunk meg, eldöntöttük, hogy szeretnénk testközelből is megmutatni az embereknek, ahol és ahogyan ez az egész létrejön, ezért látogathatóvá tettük a kertünket. Megmutatjuk mindenkinek, akit érdekel, hogyan tudnak egészséges, színpompás és ropogós élelmiszert vegyszerek nélkül előállítani, és hogyan lehet ezekből sokszor meglepően egyszerűen, finomabbnál finomabb fogásokat készíteni.
Így lettem kertész, és így lett a társam, Gábor a séf; így lett közös az életünk, és így találtam meg a helyet a világ egy apró szegletében, ahonnan sehova máshova nem vágyom.
A kertész számára a föld és a természet tisztelete a legfontosabb. A kertet, a földet, a termést nem érdekli az a világ, ahol mindent szeretünk túlbonyolítani, amelyben mindannyian fontosak akarunk lenni, az ő világukban mind egyenlők vagyunk, egy darabja a nagy egésznek. Tavasszal minden percet ki kell használnunk ahhoz, hogy az összes magot és palántát minél gyorsabban kijuttassuk a helyére, hogy el tudjanak kezdeni növekedni, értünk. Ilyenkor akár 14–16 órát is kint vagyunk a kertben. Estére a fáradtságtól az ágyra dőlve pillanatok alatt elalszom, de másnap úgy pattanok ki az ágyból, mint aki először csinálja, amit csinál… Egyszerűen azért, mert élvezem, mert látom, ahogy nap mint nap változnak a növények a kezem nyomán, az esőtől, a gilisztától, az élet rendjétől. A természetben rend van, és ahol rend van, ott van a te helyed is.
